depresszióba, hogy miért nem olyan óriási és tarka, mint az elõkelõ Chabaud névre hallgató nemesített rokona, a laboda sosem veri magát a földhöz, hogy miért nem született inkább spenótnak, és egyetlen részeges szamócát se látni, „aki” boldogtalan, mert nem akkora, mint egy földieper.

Addig el is jutottunk tehát, hogy kertésszel vagy anélkül, a növények nagy többsége jól elvan. Persze az elkényeztetett kultúrcsodák már igénylik a gondoskodó kezet, így míg igényes növények lesznek, kertészek is akadnak majd szép számmal. Ez a tény újabb problémát vet fel: ki számít akkor kertésznek? Csak az, aki hektáros területeket rendben tart, traktorral vet és kombájnnal szüretel, fóliaházak sorában palánták tízezreit neveli, vagy elõkelõ kastélyparkok féltve õrzött ritkaságait dédelgeti? Más nem?

Egy igen kedves barátommal azon elmélkedtünk, hogy van az, hogy a szakácskönyvek, receptgyûjtemények népszerûsége töretlen, sosem mennek ki a divatból, nem válnak unalmassá, nem lép helyükbe más hóbort. Miért van az, hogy a szakácskönyvre, fõzõtanfolyamra, kuktaújságra mindig van vevõ? Miért nem verekednek ugyanannyian egy kertészújságért, például? Az illetõ azt mondta, bölcsen: mert többen esznek, mint ahányan kertészkednek.

Tegyük fel, hogy így van! De talán mégsem száz százalékig. Mert, szerintem legalábbis, mégiscsak ker-tésznek számít az is, aki zsebkendõnyi kertjében három bokor rózsát, két sor salátát és egy csenevész almafácskát nevel, de még az is, aki tömblakása erkélyének felét óriási virágládával torlaszolja el, abban kapirgál és aggodalmas büszkén nézi, ahogy a saját nevelésû lonc, iszalag és borostyán bemászik az alsó, felsõ és minden irányú szomszédaihoz. Kertész (kiskertész), lelkületét tekintve az a gyerek, aki a szobája párkányát picurka kaktuszokkal rakja tele, a nénike, aki huszonöt kerek éve újra és újra virágzásra cirógatja ugyanazt a ciklámentövet, és a komoly professzor úr, aki kétrét görnyedve bújik be otthon az íróasztalához, mert a fikusz, amit ajnároz, már kétszer nagyobb, mint a szoba teljes belmagassága, és csak így fér el. De még az is kicsit kertész talán, mélyen a zsigereiben, szinte öntudatlanul, aki hosszasabban elgyönyörködik a virágpiac pazar pompájában, aki a szombati bevásárlás végén utolsó aprópénzén még vesz egy csokor margarétát, s az is, aki egy kiránduláson lehajol a vadárvácskához, és sztárfotók sorát készíti egy bogáncsról.

Ilyenformán lehetséges, elképzelhetõ, én legalábbis hi-szek benne, hogy majdnem annyian kertészkednek mint ahányan esznek.

Szõke Edit

Beköszöntõ

Az idei tavasz, kora nyár igencsak vizesre, locsogósra sikeredett, így nem csoda, hogy minden, ami vízbõl, földbõl s egy kis napsütésbõl él, olyan rohamos növekedés-nek indult, hogy tájainkon is minden talpalatnyi föld kertté, majd lassacskán vad pampává, erdõvé, dzsungellé változott. Kerítések, utak mentén is dúsan tenyészik a fû és mindenféle virágzó lény, a fák hatalmas lombokat hordoznak, hajtásrend-szerek fonódnak egymásba, szóval „nagy házat visz” a természet. Azzal nincs is gond, hogy a zöld társadalom így beindult, éljen minden, ami élni akar, elvégre mi vagyunk csak, emberek, akik megkülönböztetünk gazt, gyomot és kultúrnövényt, az érintettek errõl szerencsére mit sem tudnak. A kakukkszegfû sosem esik